A demokratikus társadalom alapját az emberi jogok jelentik: az a felfogás, hogy minden egyénben meg kell látnunk az emberit; tiszteletben kell tartanunk és értékelnünk kell a különbségeket; másokkal is ugyanolyan tisztelettel kell bánnunk, amilyet tőlük is elvárunk a magunk irányába. Csakhogy ezek az értékek ma nagyobb veszélyben vannak, mint az elmúlt évtizedekben bármikor.
Európában az olyan vezetők, mint Magyarországon Orbán Viktor és Lengyelországban Jaroslaw Kaczynski, már nyíltan beszélnek az „illiberális” demokrácia építéséről, egy olyan rendszerről, amelyben a végrehajtó hatalmat lényegében nem korlátozzák fékek és ellensúlyok, így az emberi jogokat sem védi semmi. Ausztria hajszál híján kerülte el ezt az utat a minapi elnökválasztáson. A szélsőjobboldal és a centrum pártjai egyre több európai országban hirdetnek intoleranciát, idegenellenességet, bevándorlóellenességet, és kihasználják a választókban élő félelmeket.
A probléma máshol is jelen van. Amerikában demagógok politikai érdekeiket követve a legrosszabb ösztöneinkre apellálnak. Kína és Oroszország a tekintélyelvű kormányzás felsőbbrendűségét hirdeti. Afrikában vezető politikusok a nemzetközi igazságszolgáltatást támadják. A kormányok világszerte igyekeznek megakadályozni, hogy polgáraik civil csoportokba szerveződve hallassák hangjukat. A szíriai kormány felrúgta a genfi egyezményeket, hogy olyan háborút folytasson, amelynek során szándékosan támadja az ellenzék által ellenőrzött területeken élő civileket.
Európában nő az iszlámellenesség, egész közösségeket büntetnek és marginalizálnak, démonizálják a menekülteket, és vissza akarják forgatni a történelem kerekét, vissza abba a korba, amelyben a társadalmat még sokkal homogénebbnek, egyszínűbbnek gondolták.
Mindennek egyik legfontosabb oka a bizonytalanság. A gazdasági bizonytalanság, mivel sokan úgy érzik, lemaradnak a versenyben. A fizikai bizonytalanság, mert véletlenszerűen lelőnek egy-egy embert azok közül, akik éjszaka a belvárosban szórakoznak vagy külföldre utaznak. A kulturális bizonytalanság, mert magyarnak, franciának, németnek stb. lenni ma már nem olyan egyszerű, mint amilyennek hosszú időn át tűnt. Bizonytalan időkben pedig hajlamosak azok között keresni biztos menedéket, akik a legjobban hasonlítanak ránk; bezárni a kaput mások előtt, őket hibáztatni a saját bajainkért és csalódásainkért. Ez az ösztönünk erősíti fel a gyűlöletet hirdető hangokat.
Csakhogy mindez nem szükségszerű, és nem muszáj tétlen aggodalommal figyelni, mi történik. Azok a jelenségek, amelyeket soroltunk, társadalmunk leglényegesebb tulajdonságait kérdőjelezik meg, ezért közös kötelességünk fellépni a gyűlölet, a kirekesztés, az intolerancia ellen, és megfordítani ezeket a rossz tendenciákat.
Könnyebb mondani, mint megcsinálni – gondolhatja az olvasó. Hiszen ezek nagyon erős tendenciák. Hogyan változtathat rajtuk egyetlen ember?
Ha valamennyien megtesszük mindazt, ami tőlünk telik, akkor a feladat nem is olyan elrettentő. Elsődleges dolgunk az, hogy eloszlassuk az intoleranciát megalapozó mítoszokat és tévképzeteket.
A legtöbb európai kormány évtizedek óta kevés sikerrel igyekszik integrálni e muszlim közösségeket, melyek munka- és tanulási lehetőségei korlátozottak, és amelyekkel szemben diszkriminatív módon lép fel a rendőrség. Nem csoda, ha úgy érzik, a társadalom valójában nem fogadja be őket. Többségük mindent megtesz, ami ilyen körülmények között telik tőle, de egy kisebb részük radikalizálódik és erőszakhoz folyamodik. Ez súlyos, drámai probléma, de iszlamofóbiával biztosan nem gyógyítható. Ezek a közösségek ma már Európa szerves részei. Ha nem segítjük tagjaikat abban, hogy értelmes célokat megvalósítva éljék az életüket, ha továbbra is csalatkozniuk kell törekvéseikben, ha nem értékeljük mindazt, amivel társadalmaink működéséhez hozzájárulnak, csak még jobban elidegenednek tőlünk, és még reménytelenebbé válnak.
Európában ma leginkább a második és a harmadik generációs muszlim bevándorlók köréből jön a terrorfenyegetés. A bölcs terrorellenes stratégia az, ha elsősorban azokat igyekeznek megszólítani, akik a legnagyobb valószínűséggel értesülnek elsőként a tervezett terrortámadásról: az elkövetők családtagjait, szomszédait és ismerőseit, akiknek többsége szintén muszlim. Arra kell törekednünk, hogy ők inkább a megoldás, mint a probléma részének érezzék magukat. Azt akarjuk, hogy nyugodtan jelentsék a rendőrségnek, ha gyanús tevékenységről szereznek tudomást. Az iszlamofóbiának azonban épp ezzel ellenkező hatása van. Akik úgy érzik, nem bízhatnak a rendőrségben, akikre szintén gyanúval tekintenek, amikor megosztják értesüléseiket és félelmeiket, inkább hallgatni fognak.
Azok közül a reménytelen emberek közül, akik elmenekülnek Aszad bombái és az Iszlám Állam zaklatásai elől, sokan Európában keresnek menedéket. Egyikünk sem akar káoszt látni Európa határain. Arra kell tehát buzdítanunk az európai kormányokat, hogy segítsék ezeket az embereket, és biztosítsanak nekik forrásokat arra, hogy iskolázzák gyermekeiket és támogassák családjaikat azokban az országokban, ahol először kértek menedéket: Törökországban, Libanonban vagy Jordániában. Ami pedig azokat illeti, akik még mindig tovább akarnak utazni Európába: azt kell sürgetnünk, hogy sokkal több embert fogadjunk be közvetlenül az első menedékkérelem helyéül szolgáló országokból még azelőtt, hogy veszélyes földközi-tengeri hajóútra kényszerítenék a menekülteket.
Akár egyetért az olvasó ezekkel az állításokkal, akár nem, tovább kell mennünk, hogy szembeszálljunk a gyűlölködéssel és az intoleranciával. A legfontosabb az, hogy ne higgyük el, hogy az intoleranciának szükségszerűen tovább kellene erősödnie, vagy hogy a gyűlölet e nehéz idők természetes következménye volna. Ezek a balsejtelmek csupán akkor uralkodhatnak el rajtunk, ha senki sem kérdőjelezi meg őket. Valamennyiünknek ki kell vennünk a részünket a megfékezésükből.
Hogyan hallassuk a hangunkat? Hogyan kellene viselkednünk? Nos, kezeljünk másokat úgy, ahogyan mi is szeretnénk, ha kezelnének minket! Legyünk követhető és követésre érdemes példa! A jó példa ragadós.
Beszéljünk a barátainkkal, a családunkkal és a közösségeink tagjaival! Minél több emberrel, annál jobb. A populisták szeretik azt mondani, hogy az egész közösség nevében beszélnek, az emberek igazi hangján szólnak, a nemzeti értékeket védik az idegen érdekekkel szemben. Fontos, hogy azok, akik nem így gondolkodnak, azt mondják: „Nem, ezek az emberek nem az én nevemben beszélnek!”
Napjainkban könnyebb részt venni az Európa jövőjéről folyó nyilvános vitákban, mint a múltban. Még egy évtizeddel ezelőtt sem működtek az olyan társasági médiumok, mint a Facebook és a Twitter, amelyek nagymértékben demokratizálják a nyilvános vitában való részvételt. Nem szabad beérnünk a hagyományos, gyakran nehezen megközelíthető médiumokkal. Valamennyien be tudunk kapcsolódni a laptopunkkal vagy a mobiltelefonunkkal a nyilvános vitákba. Használnunk kell ezt a „megafont”!
Ne felejtsük: minden politikai mozgalom helyben kezdődik. Minden nagyobb közösség egy baráti körben kezdődik. Amikor a barátainkkal vagy a családtagjainkkal csetelünk, amikor online tevékenykedünk, találjuk meg a módját, hogy szót emeljünk értékeink védelmében! Tényekkel ássuk alá a mítoszokat! Találjuk ki, hogyan lehet előrevinni a beszélgetést! Először talán úgy érezzük, hiányzik az efféle vitákhoz szükséges magabiztosságunk, de minél jobban beléjük merülünk, annál kényelmesebben mozgunk bennük, annál jobban odafigyelnek ránk. Ha kezdetben csak kevés emberrel beszélünk is, a hatás szétsugárzik. Ha valamennyien részt veszünk a munkában, az általunk keltett fodrozódásból hullámok lesznek, a hullámokból áradat.
Ha olyan világot akarunk, amely az emberi jogokra épül, nem gondolhatjuk azt, hogy azok eleve adottak. Mindannyiunknak a védelmükre kell sietnünk. Mindenkinek ki kell vennie a részét a munkából.
